Magyarország a vászonhímzéshez kapcsolódó motívumok tekintetében rendkívül gazdag mintakincstárral rendelkezik. A Néprajzi Múzeumban megtalálható rajzgyűjtemény például több mint száz év gyűjtéseit és dokumentációját foglalja össze, amelyben találhatunk teljesen általános használati tárgyakat és hímzett ünnepi darabokat is, amelyek tökéletesen bemutatják a hazai polgári, nemesi és paraszti tárgyak és ruhaneműk díszítőmotívumait.
A magyarok már a 16. századtól gazdagon díszítenek
Selmeczi Kovács Attila és Tasnádi Zsuzsanna a Régi magyar mintakincs című albumában leírja, hogy a nemesi és a polgári rétegek Magyarországon már a 16. században is hímzéssel gazdagon díszített tárgyakkal vették körbe magukat. A 18. századtól kezdődően aztán a köznép is csatlakozott ehhez a szokáshoz, és bár anyagi lehetőségeik jóval szerényebbek és korlátozottabbak voltak, de igyekeztek a jómódúakhoz hasonlóan díszíteni használati tárgyaikat. Ezért is lehet abból a korból olyan sok hasonlóságot találni a nemesek és a szegényebbek hímzéssel díszített tárgyai között, amelyek szinte csak az anyaguk tekintetében különböznek egymástól. A minták terén ugyanis mindkét esetben megfigyelhető a tulipános, szegfűs, rozettás és gránátalmás motívumok megjelenése, amelyek először főként templomokban jelentek meg, majd elterjedtek a háztartásokban is, hogy kiegészítsék őket a különféle virág- és állatmotívumok.
A 19. század azonban komoly változásokat idézett elő a magyar népművészetben, hiszen ekkor alakult ki egy újabb stílusú népművészeti stílus, ami leginkább a színhasználat tekintetében különbözött elődjétől, de a mintakincsek terén is volt differencia. Ez a leginkább a hímzésben mutatkozott meg, de ugyanúgy megfigyelhető volt a pásztorművészetben és a bútorművességben is. Ettől a ponttól kezdve ugyanis nem a minták kompozíciója, sokkal inkább az kapta a központi szerepet, hogy az adott felület teljes egészében kitöltésre kerüljön. Ezzel párhuzamosan sokkal élénkebbek lettek a színek, ami főként annak volt köszönhető, hogy megjelentek a gyári festékek és a színes fonalak, amelyek az áruk tekintetében is megfizethetővé váltak.
Az egész Kárpát-medence együtt alakította a mintakincset
A magyar hímzés mintakincse azért igazán különleges, mert a Kárpát-medencében, avagy a történelmi Magyarország területén élő szinte minden egyes nemzetiség hozzátett ezt-azt, de gazdagították a felhozatalt például a kereskedelmi kapcsolatok is. Nagyon lényeges, hogy hazánkban a 18. századtól az értelmiségi réteg is csatlakozott a mintakincs alakulásához, amiben főként az oktatás játszott fontos szerepet a kézimunka és a rajztanítás bevezetésével.
A legbőségesebb mintakincsek egyébiránt a vászonhímzésekről maradtak meg a magyarságra. A vászonhímzések a hazai népművészet egyik legsajátosabb ágazatát alkották, amelyek a szűcs- és a szűrhímzésektől, illetve a kerámiától, de még a bútorművességtől is alaposan eltérnek abból a szempontból, hogy nem tanult mesteremberek készítették el őket. A hímzés ugyanis kifejezetten asszonyi teendő volt, a négy fal között történt, és leginkább a hétköznapi használati tárgyakat díszítették vele. A legkorábbi mintakincset a hímzés tekintetében egyébiránt itthon az egyházi vonatkozású textíliák őrzik. A hagyományos vallási hímzéseken felül az adományokból származó, évszámmal felvértezett, az adományozó nevét is megmutató hímzett textilek is gyakoriak voltak, amelyek ráadásul kiválóan példázták a köznépi és az úri hímzések között meghúzódó kapcsolatot is.
Egészen sajátos hímzéstípus alakult ki egyébiránt hazánkban a keleti és a nyugati formakincsek összeolvadásából kifolyólag is. Megtalálhatók ugyanis a motívumvilágunkban a reneszánsz jellegzetességei, amelyeket a szimmetria, a szellősebb elrendezés jellemzi, de gyakori még a hullámvonalakon elhelyezett virágmotívumok alkalmazása, a koszorúk és a többi.
A lakásban alkalmazott hímzett textíliák hazánkban a legtöbbször az ünnepi alkalmakhoz igazodva különültek el egymástól. Amit gyakran láthattak, azt jellemzően túldíszítették, így például a lakodalmas asztal kontyoló abrosza, vagy a gyászszertartás során használt halotti abrosz például ilyen volt. Az efféle textilek rendszerint nagyon gazdagon díszítettek voltak, amire az egyik leginkább szemléletes példa talán a menyasszonyi kelengye megléte, ami kis túlzással tartalmazta egy háztartás teljes textilanyagát. A kelengyét sok esetben úgy szállították például esküvő alkalmából, hogy közszemlére tették, és büszkélkedtek vele, hiszen nagy büszkeség volt a család számára, ha egy szépen hímzett kelengyét tudtak kiállítani a menyasszony számára.
Médiatámogató: cegespolo.eu – A gép hímzés szakértője